2012. július 26., csütörtök

Bejelentés!

Sziasztok!
Az történt, hogy Aoi kilépett a szerkesztőségből magánügy miatt, ezért egyedül fogom vinni a blogot. A blogcímet nem változtatom meg, nem akarok variálni. :)
A friss készülőben, viszont még sehogy se áll, de ahogy az okosok mondták egyszer: A jó munkához idő kell. :D
Azért itt egy kis részlet a következő fejezetből:


"- Nem kell a kerítés, csak tömören. Mi a túrót keresel itt? Hogy jutottál be? - kértem számon hívatlan vendégemet.
- Te adtál pótkulcsot, így hát beengedtem magam. Úgy gondoltam, hogy befogadsz éjszakára, mint a barátodat, de nem tudtam a… khm… programodról. Persze felöltözöm, és azonnal elmegyek.
Jackett zavartan letette az asztalra a lámpát és a fürdőbe vette az irányt.
- Hé! - szóltam utána.
Megtorpant és visszafordult. - Igen?
- Ha a fene fenét eszik, neked itt akkor is lesz helyed. Hiszen tesók vagyunk… - kacsintottam rá.
- Köszönöm.
- Azt pedig - mutattam az asztalon lévő romhalmazra - nem érdekel hogyan, de megjavítod, értem?
- Ilyenkor kiráz tőled a hideg. Félelmetes vagy. Ahogy itt vigyorogsz, közben meg le tudnál gyilkolni a tekinteteddel… brr… rémisztő - dörzsölte meg a felkarjait, mintha fázna."

Köszi a türelmet.^^
Puszszii
Bonnie

2012. május 7., hétfő

Karmazsin folyam - 1. A randi

Sziasztok!
Meghoztam a várva várt első fejezetet. : D
Bocsi, hogy ennyit késtem, de remélem attól még tetszeni fog.^^
Ha elolvastátok, légyszi írjatok egy kommentet. :DD
Puszszii
Bonnie 



 1.        A randi


1 évvel később…

A nagyjából négy órás alvás után megint úgy ébredtem, mint akin átment egy tank. A szokásos kávé nem segített, azonban nem volt mit tenni, az iskola nem várhatott. Az egyik legelitebb és legnevesebb suliba jártam, a Princetonba. Hát, ja. Princetonos vagyok. Ugye milyen érdekesen hangzik? Elárulom, az is. Viszont kizárólag azért jártam abba a magániskolába, mert édesanyám is oda járt. Egész életemben erre gyűjtöttem. Anya mindig azt mondogatta, hogy már alig várja a pillanatot, mikor beiratkozok az egyetemre. Viszont sajnos ő már ezt nem érhette meg.
Csináltam magamnak egy kis kaját, miután sikerült felébrednem – a kávé mégis csak többet ért, mint gondoltam. A reggelim befejeztével célba vettem a fürdőszobát. Út közben felkaptam egy sötétkék csőfarmert valamint egy fehér, strasszos tunikát. Megmostam az arcom és a fogam a mosdókagylónál, a sminkelést jobbára kihagytam, csak egy kis alapozót tettem fel. Beállítottam hátközépig érő, göndör, barna hajamat, - azért nézzek ki valahogy -, majd visszamentem a szobámba összepakolni a könyveimet és elindultam ez egyetemre.
A lépcsőn lesétálva, végül az ajtón kilépve egyenesen az utcára értem. Reggel nyolc órához képest elég langyos lett az idő, a nap is kisütött. Beültem a fekete Peugeot RCZ-mbe – az édesapám vette a huszonegyedik születésnapomra –, az anyósülésre tettem a táskám, majd rátapostam a gázra.
Larissa, a barátnőm – festett szöszi, és kék szemű - a suli előtt várt, együtt mentünk az első óránkra. Amint beértünk a terembe az óra elkezdődött. Próbáltam az előadást tartó professzor minden egyes szavát magamba inni, hogy aztán ne legyen annyi tanulni valóm. Ahogy kicsöngettek, egy szőke hajú srác állt meg mellettem.
- Szia! – köszönt kissé óvatosan. – Henry vagyok. Henry Deep.
Először kételkedtem benne, hogy csakugyan hozzám beszélt-e, de végül reagáltam a megszólításra.
- Helló! Én meg Clair Vycar – mutatkoztam be, miközben összepakoltam a holmim.
- Figyelj, tudom, hogy gáz, de a haverjaimmal fogadtunk tíz dolcsiban, hogy eljössz velem egy randira – kezdett bele mondanivalójába. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy valamikor velem tartanál egy vacsora erejéig?
Felvontam a szemöldököm. Helyes pasi volt, angyalian csillogó barna szemekkel és nem is esett volna nehezemre egy kicsit sűrűbbé varázsolni az amúgy eléggé gyér társasági életemet, de hát a vacsora… Kicsit rossz időpont. – Nézd, Henry, igazán nem szeretnélek megfosztani téged tíz dollártól – mosolyodtam el - és talán el is mennék veled valahová, azonban este... Khm. Programom van.
- Esetleg máskor? – erősködött. – Holnap egy reggeli?
- Rendben – sóhajtottam.
- Szuper! – csillant fel a szeme. – Hánykor?
- Nem is tudom. Ma péntek van… - Hajnali háromig műszakom volt. – Nem egyeznénk meg inkább egy ebédben? – kezdtem el rágcsálni a szám szélét.
- Tökéletes. Hol?
- Azt válaszd ki te.
- Akkor legyen meglepetés. Add meg a címed, elmegyek érted – ajánlotta fel.
- Oké – kaptam elő egy cetlit és leírtam a lakcímem. – De nehogy elkezdj zaklatni, rendben?
- Úgy nézek én ki? - tettetett felháborodást.
- Az ember sosem lehet biztos abban, amit lát. A szemet könnyen be lehet csapni – fordultam sarkon. – Akkor holnap délben, Deep – szóltam vissza és kimasíroztam a teremből.
Larissa szabályosan kinevetett, mikor elmeséltem neki a történetet. Mondjuk meg is értem… Érdekes egy story. Furcsán éreztem magam, engem nem nagyon hívtak meg sehová, fiúk meg aztán főleg nem. Barátnőm körül viszont – velem ellentétben - csak úgy tobzódtak a gazdag, helyes pasik – a magániskolák ára -, így neki általában volt kik közül válogatni. Engem ez a réteg inkább elkerült – amit, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem bántam -, ugyanis én képviseltem a suli egyetlen olyan diákját – azaz magamat -, aki nem kő gazdag, és nem lesz apuci vagy anyuci utódja valamelyik híres cégnél, meg egyéb hasonlók… Igazából az összes többi diák is rendes ívben rám se bagózott, vagy átment rajtam, csak Larissa és a tanárok vettek észre. Nekem azonban ennyi is bőven elég volt a milliomos-csemeték világából.
Barátnőm éppen eldöntötte, hogy hazakísér suli után, mikor maga a megtestesült gonoszság – Violet Crawford, a Crowford&Browser nagyvállalat örököse – végigsöpört előttünk a követőivel, és Chuckkal. Chuck van Low csupán időtöltés gyanánt lépett Miss. Tökély köreibe. Ja, plusz jártak. Azt senki sem tudta biztosan, hogy családi érdekek, vagy valódi szerelem miatt, azonban köztudott volt, hogy a pasi szerette egyszerre több nőnek csapni a szelet, így az első lehetőség a legvalószínűbb. Bár ez komolyabban kit is érdekel? Talán mindenkit… rajtam kívül.
Chuck rám kacsintott, ahogy elhaladt előttem és bevetette azt a fajta mosolyát, amitől a lányok többsége szétdobja a lábait. Miért csinálja ezt? Talán tetszem neki? Kétlem. Az elképzelhetőbb verzió az, hogy szimplán le akar fektetni. Mily meglepő… Viszonoztam kedvességét, ezért szépen rámosolyogtam, majd az ég felé böktem a jobb kezemen lévő középső ujjammal. Csak még szélesebb lett a vigyor a képén, nyilvánvalóan élvezte a bosszantásomat.
Elindultunk hazafelé Larissával. Otthon csináltam magunknak valami harapni valót, aztán leültünk tanulni. Este hét körül arra hivatkozva, hogy sok a dolgom, elküldtem. Neki fogalma sem volt az éjjeli ügyleteimről, ugyanis féltem elárulni neki… vagyis inkább attól féltem, hogy nem értene meg. Egy bárban dolgoztam táncosnőként, a Pleasure[3]-ben. Az nem egy akármilyen hely volt, hanem egy vámpírokkal teli nightclub. Tudom, nem léteznek, meg minden, de mi van, ha mégis? Már néha magam sem hittem el azokat a dolgokat, amiket ott műveltek a mi drága vendégeink. Valószínűleg, itt jön az a kérdés, hogy mit keresek egy ilyen helyen? Kérem szépen, a szükség kényszer, engem pedig sehol sem alkalmaztak. Valahogy rendeznem kellett a számlákat, így rúdtáncra adtam a fejem. Rice – a főnököm – nem nagyon fukarkodott a pénzzel, amit megkerestem neki, így amíg fizetni tudtam a kiadásaimat, addig nem panaszkodtam. Nem telt egy egész házra, de azért volt Princeton-ban egy saját, elég elfogadható lakásom - egy emeletes házban. Szerencsére a ház előtt akadt hely az autómnak, így nem kellett még garázst is bérelnem.
Átöltöztem egy kényelmes ruhába, magamra vettem egy sokat takaró napszemüveget és egy fekete kapucnis pulóvert. Összepakoltam egy táskába a munkaruhámat és a sminkkészletemet, majd elindultam a Pleasure-be. A bejárati ajtóban összefutottam a kidobóval, Jeckett-tel. Ő kivételesen, ahogy én is, emberibbnek mondhatta magát, mint a klubban tartózkodók legnagyobb része, viszont nálam sokkal erősebbnek is. Simán elbánt egy vámpírral. Talán közbejátszott, hogy varázslóvér folyt az ereiben. A férfi fehér trikót viselt, amit kihangsúlyozott csokoládébarna bőre.
- Helló, Claire, éppen időben – lazított egy kicsit mogorva arckifejezésén.
- Szia, Jeckett – vettem le a napszemüveget. – Hogy a fenébe ismertél fel?
- Rajtad kívül a világon nincs senki más, aki azt hiszi, hogy így elbújhat a tagok elől – mosolyodott ez Jeckett.
- Nem előlük akarok, hanem az ismerőseim elől – magyaráztam.
- Arra még nem gondoltál, ha táncolsz, akkor úgyse futhatsz el?
- Nincs olyan épeszű ember, aki betenné ide a lábát.
- Gondolod?
- Reménykedek benne – vallottam be. – Ez még csak a laza ruha? – mutattam végig a szerelésén.
- Az. Csak téged vártalak, már mindenki itt van. Tudod, hogy, ha nem vagyok itt, akkor be kell zárnom az ajtót, és fogalmam sincs, miként jutnál be rajta. Ezért úgy döntöttem megvárlak. Mehetünk? – tárta ki előttem a bejárati ajtót.
- Ohh, ez kedves tőled - böktem mellkason és átléptem a küszöböt. Levetettem a kapucnit. – Szia, River – köszöntem a kékszemű pultos srácnak.
- Jó estét, én csodás Napom a sötét éjszakában – próbálgatta a költői megszólítást. – Mi ez a gönc? - mutatott végig rajtam.
- Álruha – felelt helyettem Jeckett.
- Végül is, szórakozzatok rajtam nyugodtan - vágtam durcás képet.
- Én nem szórakozok, kedves Claire, csak eljátszottam a gondolattal, hogy mégis hogyan fogsz ebben a ruhában szexi táncot lejteni nekem – könyökölt a pultra River.
- Neked? Sehogy, de máshogy sem – kacsintottam rá. - Túl jófiú vagy te ahhoz, hogy olyan legyél, mint ők - utaltam a vendégekre, majd otthagytam őket és elindultam az öltözőbe.
- Ha megismernél egy kicsit közelebbről, akkor rájönnél magadtól is, hogy nem vagyok olyan jó fiú, mint amilyennek hiszel - kiáltott utánam River.
- Persze - mosolyodtam el.
Üresen találtam a helyet, legalább is első pillantásra annak tűnt. Monique lépett elő a tusolóból. Megdermedt, mikor meglátott. Szürkés szemei a tekintetemet keresték, a lány nem szólt egy szót sem. Akárhogy próbáltam nem elfordítani a fejem, nem sikerült, mintha ő akadályozott volna meg benne. Nem mondhatom, hogy barátnők voltunk, sőt! Úgy vettem észre, roppantul ellenszenves velem szemben. Olyan ridegen és távolságtartóan viselkedett mindenkivel… Mindig belekötött valamibe, sose volt elég jó neki semmi és senki. Néha megsajnáltam egy kicsit és beszélgetést kezdeményeztem, viszont ő előrukkolt valamelyik lekoptató dumájával, végül otthagyott.
Hirtelen elkapta rólam a tekintetét és a szekrényéhez ment.
- Szia - próbáltam udvarias lenni.
- Üdv - motyogta morcosan és öltözni kezdett.
A ruhásszekrényemhez sétáltam. Alulra beraktam a sportcipőm, a szekrénybe pedig beakasztottam a melegítőmet és a pólómat. Egy szál fehérneműben álldogálva kotorásztam a táskámban, mikor meghallottam valami motoszkálást az ajtó felől. Ijedten a zaj felé kaptam a fejem.
- Rita! A szívbajt hozod rám… - fújtam ki a levegőt. - Kérlek, ne settenkedj…
- Bocsi, csajszi, nem settenkedek sehova, csak tele van a kezem, és nem bírtam kinyitni az ajtót - lépett be a munkatársam. Kreolbőre jól mutatott fekete derékig érő, hullámos haja mellett. Egy sima farmert és egy pólót viselt. A kezében hatalmas dobozt cipelt, ami színültig volt mindenféle holmival.
- Ezek mik? - mentem közelebb, hogy megnézhessem a doboz tartalmát.
- Új ruhák és egyéb kellékek. Rice küldte, csak Őfelsége jelen pillanatban nagyon elfoglalt - gúnyolódott Rita, és próbálta utánozni Rice mély hangját.
Jót nevettem a kis produkción.
- Ez nem vicces! Egyáltalán nem málhás szamárnak vettek fel ide - panaszkodott tovább a lány.
- Oké, igazad van - fojtottam el egy utolsó mosolyt. - Mutasd a cuccokat! - túrtam a holmik közé.
Találtam nagyon csinos, ellenben eléggé kirívó darabokat is. Segítettem Ritának felakasztgatni őket a vállfákra.
- Úgy látszik Miss. Fagyos Jéghegy ma sem fog nekünk segíteni - biccentett Rita Monique felé egy idő elteltével. A lány, mint, aki meg se hallotta leült a sminkasztalhoz.
A cipőket alájuk raktuk, az egyéb kiegészítőket pedig félre pakoltuk. Egész végig a másnapi randin járt az eszem. Henry rendes fiúnak tűnt, így, ha komolyabban gondolja a dolgot, akkor nagy veszélynek teszem ki a munkám által. Viszont, ha csak simán a fogadás miatt jönne… az mindenféleképpen rosszul esne. Áh, nem tudom… Titkon a remény halvány szikrája mégis beette magát a szívembe. Talán érdeklem…
- Furán viselkedsz - szakított ki Rita a gondolataimból. - Nem tán fiú van a dologban? - mosolyodott el.
- Dehogy - tiltakoztam rögtön, ami szerintem azonnal elárult.
- Akkor nagyon gyorsan kell neked találni egyet.
- Csodás pasi rendel - támaszkodott az ajtófélfának River. - A kedvesség, a szépség, a bölcsesség, de legfőképpen a szerénység mintapéldánya vagyok. Ráadásul facér…
- Ez a női öltöző, bunkó! - vágott hozzá egy cipőt Rita, ami persze nem ért célba, mert River elhajolt előle. - Különben ez nem egy társkereső műsor, úgyhogy tipli - intett a lány az ajtó felé.
- Rendben, hölgyeim, csak a Főnök üzente, hogy egy óra múlva nyitunk - csukta be River maga mögött az ajtót.
- Íme, az egyes számú jelölt - jelentette be Rita, miközben felvette a ruháit. Egy hófehér selyemtopot, amit vörös szalagokkal díszítettek, valamint egy ugyanilyen fehérneműalsót viselt. A hasán néhol keresztezték egymást a vörös, illetve fehér selyemcsíkok, amik egymáshoz kötötték az öltözék külön részeit. Az enyém is hasonló volt, csak feketében és úgy csillogott, akár egy felhőtlen éjszakán a csillagos ég.
- Tessék?
- Ugyan, a srác fülig beléd van esve. Ne mondd, hogy nem vetted észre! - sétált a lány a sminkasztalhoz. - Már csak az a kérdés, hogy neked tetszik-e - kent fel egy kis szemfestéket.
- Bocs, hogy elszomorítlak, de igazából nekem holnap randim lesz - vallottam színt inkább, minthogy hagyjam tovább kombinálni.
- Hohó! Végre kiugrott a szög a zsákból! Akkor este nem számíthatok a társaságodra? - mosolygott rám kacéran.
- Igazából egy ebéd lesz.
- Az nem randi - legyintett Rita.
- Akkor micsoda? - vontam fel a szemöldököm.
- Ingyen kaja? - kérdezett vissza. - Oké, ne szórakozz itt velem. Egyfolytában azért panaszkodsz, hogy egy pasi se érdeklődik irántad.
- Ilyenért szoktam panaszkodni? Jó tudni…
Füstös szemeket festettem magamnak. Göndörítettem egy kicsit a hajamon, majd befújtam hajlakkal. Szigorúan illatmentessel, ugyanis a vámpírokat - a jó szaglásuk miatt - nagyon zavarják az illatszerek. Mire teljesen elkészültünk, elmeséltem a Henryvel való találkozásomat.
- Figyelj, ez a srác… rendben, próbáld meg. Viszont ne éld bele nagyon magad, mert egy ilyen pasival megütheted a bokád - állt fel Rita a székről. - Most pedig indulás.
A kezdés általában egyszerűen ment. Minden táncos elsétált a saját rúdjához, akinek pedig nem maradt, az a közönség soraiba vetette magát. Végignéztem a férfiakon. Az a Salvador nevű férfi megint eljött, mint minden este, mióta először megláttam. Egyfolytában csak bámult engem rezzenéstelen arccal, ami frusztráló és idegesítő lett egy idő után. Semmi mosoly, csak ugyan az a fapofa, mint máskor. Poharat tartott a kezében, és olykor-olykor belekortyolt. Egyszer, azonban meguntam a kis játékát és lemásztam a színpadról – megtehettem, ugyanis vállalhattam magán táncokat. Beleültem Salvador ölébe – szemben vele -, aki még mindig csak semmitmondóan nézett.
- Mi a baj, szépfiú? – kérdeztem mézes-mázos hangon, miközben végigsimítottam kék ing fedte kigyúrt mellkasán. Telt ajka megrándult az érintésemre. Valósággal úgy festett, akár egy görög Isten – ezt nem tagadhatom. Sötétbarna szemei alacsonyan kaptak helyet arcán, állkapcsa a füle alatt eléggé kiszélesedett. Ingéhez fekete farmer párosult, homlokát fedetlenül hagyta hullámos, vállig érő, sötétbarna haja. – Olyan feszültnek látszol. Táncoljak neked? – kezdtem el ringatni a csípőmet az ölében.
Hirtelen karjai körém zárultak, ajkait pedig a fülemhez emelte miközben megmarkolta a fenekemet.
- Dehogy vagyok feszült, Cukorfalat. Csak komoly erőfeszítéseimbe telik, hogy most rögtön le ne tépjem rólad a ruhát és… azt hiszem, a folytatásra magadtól is rájöttél. – Forró lehelete súrolta a bőrömet. Beleborzongtam.
Ahogy elnéztem a válla fölött megláttam egy szőke kisfiút, ahogy helyet foglalt az egyik asztalnál pontosan velem szemben - nagyjából hat évesnek nézett ki. Hirtelen rám pillantott, egyenesen a szemembe nézett.
- Hé, tudtad?
- Mit? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Egy játéknak mindig vannak szabályai. Ezt már az elején eldöntötték… Tudtad, igaz? - Helyes babaarcára egy kaján vigyor ült ki. - Igen, ebben szinte biztos vagyok.
- Miről beszélsz? Miért mondod ezeket nekem? Ki vagy te? - nyúltam felé.
- Egy játékban nem csak nyertesek, de vesztesek is vannak, ezt ne feledd soha. Az, hogy melyik oldalra állsz, csakis tőled függ.
A gyermek rám se hederítve felállt.
- Te nem ismered azt a kisfiú? - súgtam oda Salvador fülébe, miközben ujjammal a szőkeség felé böktem.
- Milyen kisfiú? - pillantott hátra összevont szemöldökkel. - Nem látok én semmilyen gyereket.
Kábultan bámultam a széket, ami nem sokkal azelőtt még foglalt volt.
- Úgy látszik, csak képzelődtem - motyogtam, holott elmém egy része váltig állította, hogy a valóságban megtörtént az a rövid, ámde számomra akkor még eléggé értelmetlen beszélgetésünk.
A hajnal közeledtével visszamentem az öltözőbe. Egész éjjel az a fiú járt az eszemben, aki csak úgy eltűnt, akár a kámfor. Szavai ott csengtek a fülemben szinte megállíthatatlanul. Le kell állítanod magad erről, Claire! - gondoltam. Próbáltam másféle emlék felé terelődni, így elkezdtem azon agyalni, aki legelőször az eszembe jutott. Salvador. Valami különlegeset éreztem, mikor a szemébe néztem. Ha nem is akarta megmutatni, én láttam. Láttam a benne rejlő fájdalom egy halvány szikráját. Viszont semmi mást, és ez megrémített.
Ahogy hazaértem, rögtön bevágódtam az ágyba, szinte azonnal el is aludtam. Reggel tíz után néhány perccel kissé álmosan keltem. Földhöz vágtam az ébresztőórát, hogy elhallgasson végre. Egy fél óra lustulás után lezuhanyoztam, hajat mostam, majd megreggeliztem. Levettem a fejemről a rácsavart törülközőt és egy hajszárító segítségét vettem igénybe. Felvettem egy egyszerű mackónadrágot és a hozzá való pulóvert. Leültem a kanapéra és azon kaptam magam, hogy kapcsolgatom a TV-t. Izgultam a Henryvel megbeszélt ebéd miatt, régen nem voltam kettesben egyetlen férfival sem, aki tetszett volna. Szívből kívántam, hogy jól sikerüljön a randi. Tizenegy felé átöltöztem egy szaggatott csőfarmerba valamint egy strasszos, ujjatlan, fehér felsőbe. Betettem a kedvenc fülbevalómat, ami két fekete csillagból állt. Kihúztam a szemem, és egy leheletnyi ezüst szemfestéket is kentem fel. Előkerestem, végül felvettem a Converse cipőm és vártam, hogy Henry csöngessen. Igen, nem magas sarkú. Elég az éjjelente.
Nagyjából tíz perccel később kopogtak. Rögtön rohantam ajtót nyitni.
- Szia - köszönt rám Henry.
- Szia - mosolyodtam el.
- Ez a tiéd - nyújtotta felém azt a hatalmas csokor rózsát a kezéből.
- Köszi - szagoltam meg a virágokat. A lehető leggyorsabban egy vázába tettem, majd gyorsan visszasiettem Henry-hez. - Mehetünk - mosolyodtam el. Bezártam az ajtót, ő pedig udvariasan előre engedett a lépcsőn.
- Nos, hová viszel? - kérdeztem, mikor beszálltam az autójába, melynek ajtaját kitárta nekem.
- Valaki nagyon kíváncsi… - kuncogott.
- Tehát nem mondod el? - vontam fel kacéran a szemöldököm.
- Nem állt szándékomban - ingatta a fejét.
- Sejtettem - nevettem zavartan.
Frusztrált a tény, hogy nem tudtam hová megyünk. Végül azonban egy egészen helyes étteremben kötöttünk ki.
- Wow - néztem végig a pompás épületen.
Henry kiszállt, majd ajtót nyitott nekem. A kulcsot odadobta a legközelebb álló alkalmazottnak.
- Nagyon vigyázz rá! - adta ki az utasítást.
- Hé, várj! - állítottam meg Henry-t. - Nem gondolod, hogy egy kicsit alul vagyok öltözve? - mutattam végig magamon.
Ajkai vészesen közeledtek hozzám… majd a fülembe suttogta:
- Te vagy a legcsodásabb lány, akit valaha láttam.
Ujjaival gyengéden végigsimított a hátamon. Beleborzongtam az érintésébe.
A benti látvány jobban letaglózott, mint a külső. Egy csiricsáré puccos helyre vitt, amitől kezdtem rosszul érezni magam. Egy asztalhoz kísértek minket, ahol két személyre terítettek meg. Henry nagyon udvarias volt, kihúzta nekem a széket. Ahogy leült, rendelt a legközelebb álló pincértől egy üveg vörösbort. A pingvinruhás hamarosan ki is hozta nekünk, kinyitotta az üveget és töltött a poharainkba, végül elment.
- Rendelj bármit az étlapról, megcsinálják neked. A vacsora részt is nézheted - adta a kezembe Henry az étlapot.
- Miért csinálnák meg? Hiszen még csak alig múlt dél…
- Apám a tulaj és én fogom örökölni az egész éttermi hálózatát. Itt mindenki tudja, hogy ki vagyok, ezért bármit megcsinálnak, amit kérek, ugyanis gyakorlatilag a főnökük vagyok. Különben meg bármikor kirúgathatom őket, így jobban teszik, ha csinálnak neked valami finomat - mosolyodott el a végén.
- Nehogy miattam kirúgass bárkit! - Remek… Megint egy idióta örökös, de hát miért is vártam mást?
- Rendben, csak válassz! - nevetett fel.
Narancsos kacsát rendeltem rizzsel. Henry azt mondta, hogy őt mindig a főpincér szokta kiszolgálni, így azt kérte, hogy ő hozza ki nekünk az ételt. Éppen kortyoltam egyet a boromból, mikor megláttam a „főpincért”. Félrenyeltem. A szám elé kaptam a kezem és köhögni kezdtem.
- Jól vagy? - kérdezte Henry.
- Meghoztam a narancsos kacsát főtt burgonyakörettel - tette le a pincér az asztalra a tálcát. - Jól van, kisasszony? - kérdezte egy kárörvendő mosoly kíséretében.
- Te meg mit keresel itt? - nyögtem ki két fuldoklás közt. River állt előttem. River a főpincér? Na ne!
- Itt dolgozom, tündérkém! Tehát, ha kegyed megbocsájt, visszamennék intézni a napi teendőimet. Majd találkozunk, napsugaram! - Ezzel a mondattal már el is tűnt, mintha ott se lett volna.
- Honnan ismered Dave-et? - kortyolt bele Henry a poharába.
- Dave? - néztem rá kérdőn.
- David Foodrell. Nem így hívják? - barátkozott tovább a borral.
- Fogalmam sincs - feleltem komoran. Sosem gondoltam volna, hogy nem az igazi nevét használja a bárban. Viszont ez egyáltalán nem érdekelt akkor. Csak az, hogy nekem sem mondott erről semmit.
Enni kezdtünk. Egy csendes negyedóra után letettem az evőeszközöket az asztalra.
- Valami baj van? - nézett rám aggodalmasan Henry.
- Tudod, azon tűnődöm, hogy mi volt ez az egész fogadás dolog… - hazudtam. Igazából az előző este és az aznapi történteken gondolkoztam. Salvador, a kisfiú, River… végig rajtuk járt az eszem.
- Semmiség - rándította meg a vállát.
Sokat beszélgettünk egymásról. Érdekes dolgokat tudtam meg róla, viszont én alig mondhattam valamit. Az én életem sosem volt izgalmas. Mármint az a része, amiről ő tudhatott. Miután megebédeltünk, hazavitt, ahogy szokás. Megálltunk a bejárat előtt.
- Itt a búcsú pillanata - simított végig az arcomon. Közelebb hajolt hozzám és meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. - Nem érezted jól magad, igaz?
- Ez egyáltalán nincs így. Régen nem szórakoztam ilyen jól, csak…
- Csak? - vonta fel a szemöldökét.
- Tetszel nekem, nagyon is, de túlságosan félek attól, hogy szimplán egy játék vagyok neked, amit fogadáson nyertél. Tudod, nincs szükségem felesleges csalódásokra… - Sarkon fordultam és a kilincsért nyúltam, de Henry megállította a kezem.
- Ki mondta neked, hogy játszani akarok veled? Én komolyan gondoltam mindent, ami ma történt.
- Ugyan miért kellenék én neked? Ott van Violet és a pudli-gárdája, biztosan találnál magadnak egy csinos, gazdag lányt - sütöttem le a szemem.
- Nekem ők nem kellenek. Mindegyik ugyan olyan, csupa pénzmániás idióta. Végre találkoztam valakivel, akinek egyáltalán nem számított ki vagyok, és honnan jöttem. Te különbözöl tőlük. Ez az, amit szeretek benned. - Gyengéden felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
Addigi életem legromantikusabb pillanata volt az. Arca lassan közelített hozzám, én pedig hagytam magam. Már majdnem megcsókolt, mikor a bejárati ajtómon át csörömpölés hallatszott ki bentről. Megdermedtem és lejátszódott a szemem előtt az egész lista, akik bent lehetnek. A szívem kalapált, a tenyerem izzadni kezdett.
- Basszus! - mondta egy ismerős férfihang tulajdonosa.
Nem kapcsoltam rögtön, egy kissé lefagytam, egyáltalán nem voltam képes összefüggő gondolatokat összehozni a fejemben. Reszkető kézzel próbálgattam a kulcsokat a zárba. Kinyitottam az ajtót és olyat láttam, amin nagyon meglepődtem.
- Bocsi, Claire. Lelöktem ezt a lámpát az egyik kisasztalról. - Jeckett volt az egy szál törülközőben, kezében a törött lámpával…


[3]Jelentése: Örömet okoz, Ejtsd: Plezsör

2012. február 25., szombat

Prológus

Üdvözlet, itt Bonnie!
Meghoztam a Prológust, remélem tetszik! :D:$ Légyszi írjatok véleményt, ha elolvastátok! :D Előre is köszi, és jó olvasást!^^
Puszszii
Bonnie


Prológus

A sötét utcákat róttam, miket megvilágított az utcai lámpák halovány fénye. Az ezüsttőr markolatát szorongatva siettem a lakásom felé. Éreztem, hogy valaki követ, azonban nem voltam biztos benne, hogy tanácsos lenne megfordulnom. Így tovább vágtattam egyre gyorsabb tempóban, mit sem törődve az oly közeli ájulással.
Féltem. Akkor éjjel rettegtem a mögöttem suhanó vörös hajú, sebhelyes arcú férfitól – az egyik sarkon befordulva vetettem rá egy apró pillantást, hogy legalább arról legyen fogalmam, mekkora állatott kellene leterítenem, ha egy kis csetepatéra kerül sor.
Egy sikátorba értem. A fickó egyre csak közeledett, én pedig minden egyes lépéssel kétségbeesettebb lettem. Hirtelen egy fekete árnyék suhant el mellettem, én pedig azzal a lendülettel megperdültem, és a szörnyeteggel találtam magam szemben. Nem is egyel… kapásból kettővel. Az újonnan érkezett csuklyás férfi csak egy fekete nadrágot és egy majdnem földig érő fekete pelerint viselt – alóla kilátszott kigyúrt teste és bal mellén lévő tetoválása, amit nem láttam tisztán.
- Mit akarsz itt, superior[1]? – dörmögte mély, megvető hangon a sebhelyes.
- Tudod te azt, inferior[2]! – felelte a másik. – Nem lesz a tiéd.
- Már mért ne lenne? Én találtam, én fogom belemélyeszteni az agyaraimat – nyáladzott Piroska.
- Nagyon gyorsan kotródj innen, míg szépen mondom!
- Mi az, téged is ennyire csábít a vére? – nevetett fel a vöröske.
- Egyáltalán nem a vérről szól ez az egész! – kiáltotta az immáron felbőszült fekete nadrágos.
- Pontosan, hogy igen! MINDEN! Az életünk, az ő életük, a szomjunk csillapítása, a gyilkolási vágy, sőt… még maga a vér is a vérről szól!
- De ez az övék!
- Nem csak az övék! A mi ereinkben patakzó vörös nedű a harcról és a vonalainkról szólnak, ez így van rendjén. Igen, ez csakis a miénk lehet! De az ő vérük a mi étkünk, és…
- Nem tanította meg a nemződ, hogy vámpíruraknak ne feleselj, mert a szavuk parancs és törvény? Megcáfolhatatlan? - vágott közbe a másik.
Piroska valószínűleg nem fogta az adást, mert mondani kezdte tovább a magáét, azonban a csuklyás megelégelte a dolgot. Valahonnan a semmiből rántott elő egy hatalmas kardot. Átdöfte vele a másik szívét.
- Arcátlan fráter! – hörögte.
Áldozata elporladt, az első fuvallat felkapta, majd a magasba emelte és széthordta hamvait.
- Eredj haza, csibém! – vetette oda nekem, s elindult az utca vége felé.
- Nem fogsz… elbájolni? – értetlenkedtem.
- Oh, milyen külön kívánságai vannak a kisasszonynak… - kuncogta felém se fordulva.
- Mért ölted meg? – kiáltottam utána.
- Mert szárazra akarta szívni a csinos kis tested. Többet meg ne kérdezősködj, inkább örülj, hogy élsz – fordította oldalra a fejét. – Nem kell megköszönnöd, nem érted tettem…
Felugrott a téglafal tetejére a túloldalt pedig eltűnt.
Azt állította, nem értem tette, mégis… Megkönnyebbülést vettem észre rajta, miután pengéjével megsemmisítette azt a fenevadat, és akárhogyan osztottam, szoroztam, az életemet is neki köszönhettem…


[1] Felsőbbrendű
[2] Alárendelt

Bevezetés

Sziasztok, a vonal túlsó végén Aoi és Bonnie! :D

Ez az első közös blogunk, ahova egy saját történetet szeretnénk feltenni. A rövid leírás:
Claire Vycar egy mindennapi huszonhárom éves lány – már amennyiben lehet mindennapi az, aki nappal egy nagyhírű egyetemre jár, éjjel pedig egy vámpírbárban táncol. Ezen a munkahelyen ismerkedik meg Salvadorral, a nagyhatalmú vámpírúrral. Egyre jobban egymásba gabalyodnak, azonban Salvadornak hála Claire élete veszélybe kerül. Nem csak a vér csábító… hanem a hatalom is.
A prológust nemsokára hozza: Bonnie
A fejezeteket felváltva fogjuk majd írni./1. Bonnie, 2. Aoi, 3. Bonnie és így tovább…/
Reméljük felkeltettük az érdeklődéseteket. Ha igen olvassátok rendszeresen a blogot!^^

xoxo Aoi és Bonnie