Sziasztok!
Meghoztam a várva várt első fejezetet. : D
Bocsi, hogy ennyit késtem, de remélem attól még tetszeni fog.^^
Ha elolvastátok, légyszi írjatok egy kommentet. :DD
Puszszii
Bonnie
1.
A randi
1 évvel később…
A nagyjából négy
órás alvás után megint úgy ébredtem, mint akin átment egy tank. A szokásos kávé
nem segített, azonban nem volt mit tenni, az iskola nem várhatott. Az egyik
legelitebb és legnevesebb suliba jártam, a Princetonba. Hát, ja. Princetonos vagyok. Ugye milyen érdekesen hangzik? Elárulom,
az is. Viszont kizárólag azért jártam abba a magániskolába, mert édesanyám
is oda járt. Egész életemben erre gyűjtöttem. Anya mindig azt mondogatta, hogy
már alig várja a pillanatot, mikor beiratkozok az egyetemre. Viszont sajnos ő
már ezt nem érhette meg.
Csináltam magamnak
egy kis kaját, miután sikerült felébrednem – a kávé mégis csak többet ért, mint
gondoltam. A reggelim befejeztével célba vettem a fürdőszobát. Út közben felkaptam
egy sötétkék csőfarmert valamint egy fehér, strasszos tunikát. Megmostam az
arcom és a fogam a mosdókagylónál, a sminkelést jobbára kihagytam, csak egy kis
alapozót tettem fel. Beállítottam hátközépig érő, göndör, barna hajamat, -
azért nézzek ki valahogy -, majd visszamentem a szobámba összepakolni a
könyveimet és elindultam ez egyetemre.
A lépcsőn lesétálva,
végül az ajtón kilépve egyenesen az utcára értem. Reggel nyolc órához képest
elég langyos lett az idő, a nap is kisütött. Beültem a fekete Peugeot RCZ-mbe –
az édesapám vette a huszonegyedik születésnapomra –, az anyósülésre tettem a
táskám, majd rátapostam a gázra.
Larissa, a barátnőm
– festett szöszi, és kék szemű - a suli előtt várt, együtt mentünk az első
óránkra. Amint beértünk a terembe az óra elkezdődött. Próbáltam az előadást
tartó professzor minden egyes szavát magamba inni, hogy aztán ne legyen annyi
tanulni valóm. Ahogy kicsöngettek, egy szőke hajú srác állt meg mellettem.
- Szia! – köszönt
kissé óvatosan. – Henry vagyok. Henry Deep.
Először kételkedtem
benne, hogy csakugyan hozzám beszélt-e, de végül reagáltam a megszólításra.
- Helló! Én meg
Clair Vycar – mutatkoztam be, miközben összepakoltam a holmim.
- Figyelj, tudom,
hogy gáz, de a haverjaimmal fogadtunk tíz dolcsiban, hogy eljössz velem egy
randira – kezdett bele mondanivalójába. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy valamikor
velem tartanál egy vacsora erejéig?
Felvontam a
szemöldököm. Helyes pasi volt, angyalian csillogó barna szemekkel és nem is
esett volna nehezemre egy kicsit sűrűbbé varázsolni az amúgy eléggé gyér
társasági életemet, de hát a vacsora… Kicsit rossz időpont. – Nézd, Henry,
igazán nem szeretnélek megfosztani téged tíz dollártól – mosolyodtam el - és talán el is mennék veled valahová,
azonban este... Khm. Programom van.
- Esetleg máskor? –
erősködött. – Holnap egy reggeli?
- Rendben –
sóhajtottam.
- Szuper! –
csillant fel a szeme. – Hánykor?
- Nem is tudom. Ma
péntek van… - Hajnali háromig műszakom volt. – Nem egyeznénk meg inkább egy
ebédben? – kezdtem el rágcsálni a szám szélét.
- Tökéletes. Hol?
- Azt válaszd ki
te.
- Akkor legyen
meglepetés. Add meg a címed, elmegyek érted – ajánlotta fel.
- Oké – kaptam elő
egy cetlit és leírtam a lakcímem. – De nehogy elkezdj zaklatni, rendben?
- Úgy nézek én ki?
- tettetett felháborodást.
- Az ember sosem
lehet biztos abban, amit lát. A szemet könnyen be lehet csapni – fordultam
sarkon. – Akkor holnap délben, Deep – szóltam vissza és kimasíroztam a
teremből.
Larissa szabályosan
kinevetett, mikor elmeséltem neki a történetet. Mondjuk meg is értem… Érdekes
egy story. Furcsán éreztem magam, engem nem nagyon hívtak meg sehová, fiúk meg
aztán főleg nem. Barátnőm körül viszont – velem ellentétben - csak úgy
tobzódtak a gazdag, helyes pasik – a magániskolák ára -, így neki általában
volt kik közül válogatni. Engem ez a réteg inkább elkerült – amit, ha jobban
belegondolok, egyáltalán nem bántam -, ugyanis én képviseltem a suli egyetlen
olyan diákját – azaz magamat -, aki nem kő gazdag, és nem lesz apuci vagy
anyuci utódja valamelyik híres cégnél, meg egyéb hasonlók… Igazából az összes
többi diák is rendes ívben rám se bagózott, vagy átment rajtam, csak Larissa és
a tanárok vettek észre. Nekem azonban ennyi is bőven elég volt a
milliomos-csemeték világából.
Barátnőm éppen
eldöntötte, hogy hazakísér suli után, mikor maga a megtestesült gonoszság –
Violet Crawford, a Crowford&Browser nagyvállalat örököse – végigsöpört
előttünk a követőivel, és Chuckkal. Chuck van Low csupán időtöltés gyanánt
lépett Miss. Tökély köreibe. Ja, plusz jártak. Azt senki sem tudta biztosan,
hogy családi érdekek, vagy valódi szerelem miatt, azonban köztudott volt, hogy
a pasi szerette egyszerre több nőnek csapni a szelet, így az első lehetőség a
legvalószínűbb. Bár ez komolyabban kit is érdekel? Talán mindenkit… rajtam
kívül.
Chuck rám
kacsintott, ahogy elhaladt előttem és bevetette azt a fajta mosolyát, amitől a
lányok többsége szétdobja a lábait. Miért
csinálja ezt? Talán tetszem neki? Kétlem. Az elképzelhetőbb verzió az, hogy
szimplán le akar fektetni. Mily meglepő… Viszonoztam kedvességét, ezért
szépen rámosolyogtam, majd az ég felé böktem a jobb kezemen lévő középső
ujjammal. Csak még szélesebb lett a vigyor a képén, nyilvánvalóan élvezte a
bosszantásomat.
Elindultunk
hazafelé Larissával. Otthon csináltam magunknak valami harapni valót, aztán
leültünk tanulni. Este hét körül arra hivatkozva, hogy sok a dolgom, elküldtem.
Neki fogalma sem volt az éjjeli ügyleteimről, ugyanis féltem elárulni neki…
vagyis inkább attól féltem, hogy nem értene meg. Egy bárban dolgoztam
táncosnőként, a Pleasure-ben. Az
nem egy akármilyen hely volt, hanem egy vámpírokkal teli nightclub. Tudom, nem léteznek, meg minden, de mi van,
ha mégis? Már néha magam sem hittem el azokat a dolgokat, amiket ott
műveltek a mi drága vendégeink. Valószínűleg,
itt jön az a kérdés, hogy mit keresek egy ilyen helyen? Kérem szépen, a szükség
kényszer, engem pedig sehol sem alkalmaztak. Valahogy rendeznem kellett a
számlákat, így rúdtáncra adtam a fejem. Rice – a főnököm – nem nagyon
fukarkodott a pénzzel, amit megkerestem neki, így amíg fizetni tudtam a
kiadásaimat, addig nem panaszkodtam. Nem telt egy egész házra, de azért volt Princeton-ban
egy saját, elég elfogadható lakásom - egy emeletes házban. Szerencsére a ház
előtt akadt hely az autómnak, így nem kellett még garázst is bérelnem.
Átöltöztem egy
kényelmes ruhába, magamra vettem egy sokat takaró napszemüveget és egy fekete
kapucnis pulóvert. Összepakoltam egy táskába a munkaruhámat és a
sminkkészletemet, majd elindultam a Pleasure-be. A bejárati ajtóban
összefutottam a kidobóval, Jeckett-tel. Ő kivételesen, ahogy én is, emberibbnek
mondhatta magát, mint a klubban tartózkodók legnagyobb része, viszont nálam
sokkal erősebbnek is. Simán elbánt egy vámpírral. Talán közbejátszott, hogy
varázslóvér folyt az ereiben. A férfi fehér trikót viselt, amit kihangsúlyozott
csokoládébarna bőre.
- Helló, Claire,
éppen időben – lazított egy kicsit mogorva arckifejezésén.
- Szia, Jeckett –
vettem le a napszemüveget. – Hogy a fenébe ismertél fel?
- Rajtad kívül a
világon nincs senki más, aki azt hiszi, hogy így elbújhat a tagok elől –
mosolyodott ez Jeckett.
- Nem előlük
akarok, hanem az ismerőseim elől – magyaráztam.
- Arra még nem
gondoltál, ha táncolsz, akkor úgyse futhatsz el?
- Nincs olyan
épeszű ember, aki betenné ide a lábát.
- Gondolod?
- Reménykedek benne
– vallottam be. – Ez még csak a laza ruha? – mutattam végig a szerelésén.
- Az. Csak téged
vártalak, már mindenki itt van. Tudod, hogy, ha nem vagyok itt, akkor be kell
zárnom az ajtót, és fogalmam sincs, miként jutnál be rajta. Ezért úgy döntöttem
megvárlak. Mehetünk? – tárta ki előttem a bejárati ajtót.
- Ohh, ez kedves
tőled - böktem mellkason és átléptem a küszöböt. Levetettem a kapucnit. – Szia,
River – köszöntem a kékszemű pultos srácnak.
- Jó estét, én
csodás Napom a sötét éjszakában – próbálgatta a költői megszólítást. – Mi ez a
gönc? - mutatott végig rajtam.
- Álruha – felelt helyettem Jeckett.
- Végül is,
szórakozzatok rajtam nyugodtan - vágtam durcás képet.
- Én nem
szórakozok, kedves Claire, csak eljátszottam a gondolattal, hogy mégis hogyan
fogsz ebben a ruhában szexi táncot lejteni nekem – könyökölt a pultra River.
- Neked? Sehogy, de
máshogy sem – kacsintottam rá. - Túl jófiú vagy te ahhoz, hogy olyan legyél,
mint ők - utaltam a vendégekre, majd
otthagytam őket és elindultam az öltözőbe.
- Ha megismernél
egy kicsit közelebbről, akkor rájönnél magadtól is, hogy nem vagyok olyan jó
fiú, mint amilyennek hiszel - kiáltott utánam River.
- Persze -
mosolyodtam el.
Üresen találtam a helyet,
legalább is első pillantásra annak tűnt. Monique lépett elő a tusolóból.
Megdermedt, mikor meglátott. Szürkés szemei a tekintetemet keresték, a lány nem
szólt egy szót sem. Akárhogy próbáltam nem elfordítani a fejem, nem sikerült,
mintha ő akadályozott volna meg benne. Nem mondhatom, hogy barátnők voltunk,
sőt! Úgy vettem észre, roppantul ellenszenves velem szemben. Olyan ridegen és
távolságtartóan viselkedett mindenkivel… Mindig belekötött valamibe, sose volt
elég jó neki semmi és senki. Néha megsajnáltam egy kicsit és beszélgetést
kezdeményeztem, viszont ő előrukkolt valamelyik lekoptató dumájával, végül
otthagyott.
Hirtelen elkapta
rólam a tekintetét és a szekrényéhez ment.
- Szia - próbáltam
udvarias lenni.
- Üdv - motyogta
morcosan és öltözni kezdett.
A ruhásszekrényemhez
sétáltam. Alulra beraktam a sportcipőm, a szekrénybe pedig beakasztottam a
melegítőmet és a pólómat. Egy szál fehérneműben álldogálva kotorásztam a
táskámban, mikor meghallottam valami motoszkálást az ajtó felől. Ijedten a zaj
felé kaptam a fejem.
- Rita! A szívbajt
hozod rám… - fújtam ki a levegőt. - Kérlek, ne settenkedj…
- Bocsi, csajszi,
nem settenkedek sehova, csak tele van a kezem, és nem bírtam kinyitni az ajtót
- lépett be a munkatársam. Kreolbőre jól mutatott fekete derékig érő, hullámos
haja mellett. Egy sima farmert és egy pólót viselt. A kezében hatalmas dobozt
cipelt, ami színültig volt mindenféle holmival.
- Ezek mik? -
mentem közelebb, hogy megnézhessem a doboz tartalmát.
- Új ruhák és egyéb
kellékek. Rice küldte, csak Őfelsége
jelen pillanatban nagyon elfoglalt - gúnyolódott Rita, és próbálta utánozni
Rice mély hangját.
Jót nevettem a kis
produkción.
- Ez nem vicces!
Egyáltalán nem málhás szamárnak vettek fel ide - panaszkodott tovább a lány.
- Oké, igazad van -
fojtottam el egy utolsó mosolyt. - Mutasd a cuccokat! - túrtam a holmik közé.
Találtam nagyon
csinos, ellenben eléggé kirívó darabokat is. Segítettem Ritának felakasztgatni
őket a vállfákra.
- Úgy látszik Miss.
Fagyos Jéghegy ma sem fog nekünk segíteni - biccentett Rita Monique felé egy
idő elteltével. A lány, mint, aki meg se hallotta leült a sminkasztalhoz.
A cipőket alájuk
raktuk, az egyéb kiegészítőket pedig félre pakoltuk. Egész végig a másnapi
randin járt az eszem. Henry rendes fiúnak
tűnt, így, ha komolyabban gondolja a dolgot, akkor nagy veszélynek teszem ki a
munkám által. Viszont, ha csak simán a fogadás miatt jönne… az mindenféleképpen
rosszul esne. Áh, nem tudom… Titkon a remény halvány szikrája mégis beette
magát a szívembe. Talán érdeklem…
- Furán viselkedsz
- szakított ki Rita a gondolataimból. - Nem tán fiú van a dologban? -
mosolyodott el.
- Dehogy -
tiltakoztam rögtön, ami szerintem azonnal elárult.
- Akkor nagyon
gyorsan kell neked találni egyet.
- Csodás pasi
rendel - támaszkodott az ajtófélfának River. - A kedvesség, a szépség, a
bölcsesség, de legfőképpen a szerénység mintapéldánya vagyok. Ráadásul facér…
- Ez a női öltöző,
bunkó! - vágott hozzá egy cipőt Rita, ami persze nem ért célba, mert River
elhajolt előle. - Különben ez nem egy társkereső műsor, úgyhogy tipli - intett
a lány az ajtó felé.
- Rendben,
hölgyeim, csak a Főnök üzente, hogy egy óra múlva nyitunk - csukta be River
maga mögött az ajtót.
- Íme, az egyes
számú jelölt - jelentette be Rita, miközben felvette a ruháit. Egy hófehér selyemtopot,
amit vörös szalagokkal díszítettek, valamint egy ugyanilyen fehérneműalsót
viselt. A hasán néhol keresztezték egymást a vörös, illetve fehér selyemcsíkok,
amik egymáshoz kötötték az öltözék külön részeit. Az enyém is hasonló volt,
csak feketében és úgy csillogott, akár egy felhőtlen éjszakán a csillagos ég.
- Tessék?
- Ugyan, a srác
fülig beléd van esve. Ne mondd, hogy nem vetted észre! - sétált a lány a
sminkasztalhoz. - Már csak az a kérdés, hogy neked tetszik-e - kent fel egy kis
szemfestéket.
- Bocs, hogy
elszomorítlak, de igazából nekem holnap randim lesz - vallottam színt inkább,
minthogy hagyjam tovább kombinálni.
- Hohó! Végre
kiugrott a szög a zsákból! Akkor este nem számíthatok a társaságodra? -
mosolygott rám kacéran.
- Igazából egy ebéd
lesz.
- Az nem randi -
legyintett Rita.
- Akkor micsoda? -
vontam fel a szemöldököm.
- Ingyen kaja? -
kérdezett vissza. - Oké, ne szórakozz itt velem. Egyfolytában azért
panaszkodsz, hogy egy pasi se érdeklődik irántad.
- Ilyenért szoktam
panaszkodni? Jó tudni…
Füstös szemeket festettem
magamnak. Göndörítettem egy kicsit a hajamon, majd befújtam hajlakkal.
Szigorúan illatmentessel, ugyanis a vámpírokat - a jó szaglásuk miatt - nagyon
zavarják az illatszerek. Mire teljesen elkészültünk, elmeséltem a Henryvel való
találkozásomat.
- Figyelj, ez a
srác… rendben, próbáld meg. Viszont ne éld bele nagyon magad, mert egy ilyen
pasival megütheted a bokád - állt fel Rita a székről. - Most pedig indulás.
A kezdés általában
egyszerűen ment. Minden táncos elsétált a saját rúdjához, akinek pedig nem
maradt, az a közönség soraiba vetette magát. Végignéztem a férfiakon. Az a
Salvador nevű férfi megint eljött, mint minden este, mióta először megláttam.
Egyfolytában csak bámult engem rezzenéstelen arccal, ami frusztráló és
idegesítő lett egy idő után. Semmi mosoly, csak ugyan az a fapofa, mint máskor.
Poharat tartott a kezében, és olykor-olykor belekortyolt. Egyszer, azonban
meguntam a kis játékát és lemásztam a színpadról – megtehettem, ugyanis
vállalhattam magán táncokat. Beleültem Salvador ölébe – szemben vele -, aki még
mindig csak semmitmondóan nézett.
- Mi a baj, szépfiú?
– kérdeztem mézes-mázos hangon, miközben végigsimítottam kék ing fedte kigyúrt
mellkasán. Telt ajka megrándult az érintésemre. Valósággal úgy festett, akár
egy görög Isten – ezt nem tagadhatom. Sötétbarna szemei alacsonyan kaptak
helyet arcán, állkapcsa a füle alatt eléggé kiszélesedett. Ingéhez fekete farmer
párosult, homlokát fedetlenül hagyta hullámos, vállig érő, sötétbarna haja. –
Olyan feszültnek látszol. Táncoljak neked? – kezdtem el ringatni a csípőmet az
ölében.
Hirtelen karjai
körém zárultak, ajkait pedig a fülemhez emelte miközben megmarkolta a
fenekemet.
- Dehogy vagyok
feszült, Cukorfalat. Csak komoly erőfeszítéseimbe telik, hogy most rögtön le ne
tépjem rólad a ruhát és… azt hiszem, a folytatásra magadtól is rájöttél. –
Forró lehelete súrolta a bőrömet. Beleborzongtam.
Ahogy elnéztem a
válla fölött megláttam egy szőke kisfiút, ahogy helyet foglalt az egyik
asztalnál pontosan velem szemben - nagyjából hat évesnek nézett ki. Hirtelen
rám pillantott, egyenesen a szemembe nézett.
- Hé, tudtad?
- Mit? - ráztam meg
a fejem értetlenül.
- Egy játéknak
mindig vannak szabályai. Ezt már az elején eldöntötték… Tudtad, igaz? - Helyes
babaarcára egy kaján vigyor ült ki. - Igen, ebben szinte biztos vagyok.
- Miről beszélsz?
Miért mondod ezeket nekem? Ki vagy te? - nyúltam felé.
- Egy játékban nem
csak nyertesek, de vesztesek is vannak, ezt ne feledd soha. Az, hogy melyik oldalra
állsz, csakis tőled függ.
A gyermek rám se
hederítve felállt.
- Te nem ismered azt
a kisfiú? - súgtam oda Salvador fülébe, miközben ujjammal a szőkeség felé
böktem.
- Milyen kisfiú? -
pillantott hátra összevont szemöldökkel. - Nem látok én semmilyen gyereket.
Kábultan bámultam a
széket, ami nem sokkal azelőtt még foglalt volt.
- Úgy
látszik, csak képzelődtem - motyogtam, holott elmém egy része váltig állította,
hogy a valóságban megtörtént az a rövid, ámde számomra akkor még eléggé
értelmetlen beszélgetésünk.
A hajnal
közeledtével visszamentem az öltözőbe. Egész éjjel az a fiú járt az eszemben,
aki csak úgy eltűnt, akár a kámfor. Szavai ott csengtek a fülemben szinte
megállíthatatlanul. Le kell állítanod
magad erről, Claire! - gondoltam. Próbáltam másféle emlék felé terelődni,
így elkezdtem azon agyalni, aki legelőször az eszembe jutott. Salvador. Valami
különlegeset éreztem, mikor a szemébe néztem. Ha nem is akarta megmutatni, én
láttam. Láttam a benne rejlő fájdalom egy halvány szikráját. Viszont semmi
mást, és ez megrémített.
Ahogy hazaértem,
rögtön bevágódtam az ágyba, szinte azonnal el is aludtam. Reggel tíz után
néhány perccel kissé álmosan keltem. Földhöz vágtam az ébresztőórát, hogy
elhallgasson végre. Egy fél óra lustulás után lezuhanyoztam, hajat mostam, majd
megreggeliztem. Levettem a fejemről a rácsavart törülközőt és egy hajszárító
segítségét vettem igénybe. Felvettem egy egyszerű mackónadrágot és a hozzá való
pulóvert. Leültem a kanapéra és azon kaptam magam, hogy kapcsolgatom a TV-t. Izgultam
a Henryvel megbeszélt ebéd miatt, régen nem voltam kettesben egyetlen férfival
sem, aki tetszett volna. Szívből kívántam, hogy jól sikerüljön a randi. Tizenegy
felé átöltöztem egy szaggatott csőfarmerba valamint egy strasszos, ujjatlan,
fehér felsőbe. Betettem a kedvenc fülbevalómat, ami két fekete csillagból állt.
Kihúztam a szemem, és egy leheletnyi ezüst szemfestéket is kentem fel. Előkerestem,
végül felvettem a Converse cipőm és vártam, hogy Henry csöngessen. Igen, nem
magas sarkú. Elég az éjjelente.
Nagyjából tíz
perccel később kopogtak. Rögtön rohantam ajtót nyitni.
- Szia - köszönt
rám Henry.
- Szia -
mosolyodtam el.
- Ez a tiéd - nyújtotta
felém azt a hatalmas csokor rózsát a kezéből.
- Köszi - szagoltam
meg a virágokat. A lehető leggyorsabban egy vázába tettem, majd gyorsan
visszasiettem Henry-hez. - Mehetünk - mosolyodtam el. Bezártam az ajtót, ő
pedig udvariasan előre engedett a lépcsőn.
- Nos, hová viszel?
- kérdeztem, mikor beszálltam az autójába, melynek ajtaját kitárta nekem.
- Valaki nagyon
kíváncsi… - kuncogott.
- Tehát nem mondod
el? - vontam fel kacéran a szemöldököm.
- Nem állt
szándékomban - ingatta a fejét.
- Sejtettem -
nevettem zavartan.
Frusztrált a tény,
hogy nem tudtam hová megyünk. Végül azonban egy egészen helyes étteremben
kötöttünk ki.
- Wow - néztem
végig a pompás épületen.
Henry kiszállt,
majd ajtót nyitott nekem. A kulcsot odadobta a legközelebb álló alkalmazottnak.
- Nagyon vigyázz
rá! - adta ki az utasítást.
- Hé, várj! -
állítottam meg Henry-t. - Nem gondolod, hogy egy kicsit alul vagyok öltözve? -
mutattam végig magamon.
Ajkai vészesen
közeledtek hozzám… majd a fülembe suttogta:
- Te vagy a
legcsodásabb lány, akit valaha láttam.
Ujjaival gyengéden
végigsimított a hátamon. Beleborzongtam az érintésébe.
A benti látvány
jobban letaglózott, mint a külső. Egy csiricsáré puccos helyre vitt, amitől
kezdtem rosszul érezni magam. Egy asztalhoz kísértek minket, ahol két személyre
terítettek meg. Henry nagyon udvarias volt, kihúzta nekem a széket. Ahogy
leült, rendelt a legközelebb álló pincértől egy üveg vörösbort. A pingvinruhás
hamarosan ki is hozta nekünk, kinyitotta az üveget és töltött a poharainkba,
végül elment.
- Rendelj bármit az
étlapról, megcsinálják neked. A vacsora részt is nézheted - adta a kezembe
Henry az étlapot.
- Miért csinálnák
meg? Hiszen még csak alig múlt dél…
- Apám a tulaj és
én fogom örökölni az egész éttermi hálózatát. Itt mindenki tudja, hogy ki
vagyok, ezért bármit megcsinálnak, amit kérek, ugyanis gyakorlatilag a főnökük
vagyok. Különben meg bármikor kirúgathatom őket, így jobban teszik, ha
csinálnak neked valami finomat - mosolyodott el a végén.
- Nehogy miattam
kirúgass bárkit! - Remek… Megint egy idióta
örökös, de hát miért is vártam mást?
- Rendben, csak
válassz! - nevetett fel.
Narancsos kacsát
rendeltem rizzsel. Henry azt mondta, hogy őt mindig a főpincér szokta
kiszolgálni, így azt kérte, hogy ő hozza ki nekünk az ételt. Éppen kortyoltam
egyet a boromból, mikor megláttam a „főpincért”. Félrenyeltem. A szám elé
kaptam a kezem és köhögni kezdtem.
- Jól vagy? -
kérdezte Henry.
- Meghoztam a
narancsos kacsát főtt burgonyakörettel - tette le a pincér az asztalra a
tálcát. - Jól van, kisasszony? - kérdezte egy kárörvendő mosoly kíséretében.
- Te meg mit keresel
itt? - nyögtem ki két fuldoklás közt. River állt előttem. River a főpincér? Na ne!
- Itt dolgozom,
tündérkém! Tehát, ha kegyed megbocsájt, visszamennék intézni a napi teendőimet.
Majd találkozunk, napsugaram! - Ezzel a mondattal már el is tűnt, mintha ott se
lett volna.
- Honnan ismered
Dave-et? - kortyolt bele Henry a poharába.
- Dave? - néztem rá
kérdőn.
- David Foodrell.
Nem így hívják? - barátkozott tovább a borral.
- Fogalmam sincs -
feleltem komoran. Sosem gondoltam volna, hogy nem az igazi nevét használja a
bárban. Viszont ez egyáltalán nem érdekelt akkor. Csak az, hogy nekem sem
mondott erről semmit.
Enni kezdtünk. Egy
csendes negyedóra után letettem az evőeszközöket az asztalra.
- Valami baj van? -
nézett rám aggodalmasan Henry.
- Tudod, azon tűnődöm,
hogy mi volt ez az egész fogadás dolog… - hazudtam. Igazából az előző este és
az aznapi történteken gondolkoztam. Salvador, a kisfiú, River… végig rajtuk
járt az eszem.
- Semmiség -
rándította meg a vállát.
Sokat beszélgettünk
egymásról. Érdekes dolgokat tudtam meg róla, viszont én alig mondhattam
valamit. Az én életem sosem volt izgalmas. Mármint az a része, amiről ő
tudhatott. Miután megebédeltünk, hazavitt, ahogy szokás. Megálltunk a bejárat
előtt.
- Itt a búcsú
pillanata - simított végig az arcomon. Közelebb hajolt hozzám és meg akart
csókolni, de én elfordítottam a fejem. - Nem érezted jól magad, igaz?
- Ez egyáltalán
nincs így. Régen nem szórakoztam ilyen jól, csak…
- Csak? - vonta fel
a szemöldökét.
- Tetszel nekem,
nagyon is, de túlságosan félek attól, hogy szimplán egy játék vagyok neked,
amit fogadáson nyertél. Tudod, nincs szükségem felesleges csalódásokra… -
Sarkon fordultam és a kilincsért nyúltam, de Henry megállította a kezem.
- Ki mondta neked,
hogy játszani akarok veled? Én komolyan gondoltam mindent, ami ma történt.
- Ugyan miért
kellenék én neked? Ott van Violet és a pudli-gárdája, biztosan találnál
magadnak egy csinos, gazdag lányt - sütöttem le a szemem.
- Nekem ők nem
kellenek. Mindegyik ugyan olyan, csupa pénzmániás idióta. Végre találkoztam
valakivel, akinek egyáltalán nem számított ki vagyok, és honnan jöttem. Te
különbözöl tőlük. Ez az, amit szeretek benned. - Gyengéden felemelte az
államat, hogy a szemébe nézzek.
Addigi életem
legromantikusabb pillanata volt az. Arca lassan közelített hozzám, én pedig
hagytam magam. Már majdnem megcsókolt, mikor a bejárati ajtómon át csörömpölés
hallatszott ki bentről. Megdermedtem és lejátszódott a szemem előtt az egész
lista, akik bent lehetnek. A szívem kalapált, a tenyerem izzadni kezdett.
- Basszus! - mondta
egy ismerős férfihang tulajdonosa.
Nem kapcsoltam
rögtön, egy kissé lefagytam, egyáltalán nem voltam képes összefüggő
gondolatokat összehozni a fejemben. Reszkető kézzel próbálgattam a kulcsokat a
zárba. Kinyitottam az ajtót és olyat láttam, amin nagyon meglepődtem.
- Bocsi, Claire.
Lelöktem ezt a lámpát az egyik kisasztalról. - Jeckett volt az egy szál
törülközőben, kezében a törött lámpával…
